— — — — — — — — — — Bár komor kedéllyel, folyta-
tom utam leírását. Már tudod, mily melegen fogadtak Stradelláig minden státión. Most következik a csodálatos.
Stradellán túl már nincs vasút. 10 órakor estve indultam kocsin. Piacenzába 2 órakor éjfél után érkeztem. Éjen át a falusi postaállomásokon elveszett nyoma a tudomásnak, hogy ki az utazó. Piacenzába ismeretlenül érkeztem, a várkapuőrt alig tudtuk kapunyitásra fellármázni, »che diavolo fate cosl tardi^1 volt a fogadás. A Sí. Marco-fogadóba ismeretlenül szálltam be, s mentem aludni.
Piacenza, amint tudod, parmai határvár, melyet az osztrák — az 1815-iki bécsi szerződésnél fogva garnisonirozott — negyvennégy év óta; tizenhét nap előtt hagyta el, sok erődítményeket légbe röpítvén, s az út mentében eperfákat haszontalan kegyetlenséggel levagdalván; tizenhét nap előtt három osztrák hadtestnek ott volt főhadiszállása. Culoz és Benedek ott tanyáztak. Békén aludtam, s nyolc órakor reggelihez ültem még mindig ismeretlenül. Ekkor a pincér behozza a vendégkönyvet ; Kiss beírja a nevemet, a pincér azt mondja: i>grazie$z s megyén. Az ajtónál bepillant
a könyvbe, hátranéz oly szemmel, aminő egy volcán tűzrohamához lehet csak hasonlítható, és rohan le eszeveszetten a lépcsőkön; és nem került bele öt perc, nem, alig három, s harminc ezernyi lakosság tudja, fut az utcákon, mintha a lármaharang hívná, rohan mindenfelől ablakom alá, ordítozza az emivákat,í3 mintha, az ég boltját akarná szavával beomlasztani, a maire, az összes municipalitásí* szobámban terem tisztelegni, szolgálatját ajánlani, parancsaimat kérni, jő a tiszteletre méltó Montanelli, volt toscanai miniszter, ki bal karját 48-ban mint önlé.iytes Cur-tatonénál elveszte, jő sok nemzetőrtiszt kíséretében; de ő maga közember ruhában, jő az egész világ. Félóra múlva kocsira ül<>s még ezt tehetem, kezemet, ruhámat csókolja, aki hozzám fér. Nagy bajjal kimozdulunk; de alig vagyunk az utcán, kifogják a lovakat, s vontatnak kezeikkel az egész városon keresztül, míg minden utcáról hullámzik felém a tömeg; ezrek kisérnek, virágok hullanak az ablakokról, s a nép a fiatal szabadság első mámorának egész frenezisével tiszteli a szegény hontalan vándort, s miért? mert nevét a szabadsággal azonosítja, melynek érzelme, mint egy mágnesi folyamlánc futja végig az emberiség idegeit.
És mégis mennyi szolgaság, mennyi elnyomás van a világon! S mily régóta van! S még meddig leszen!
Oly jelenet volt, minőt Bécsben láttál 1848-ban. De itt az az öt perc volt a csoda, melynek kulcsát fél nem foghatom. Tán a lelkeknek is van telegraphja, mely sebesebben dolgozik, mint a sodronyon végigfutó villany.
Két órakor Pármába értem. A herceg azélőtt való napon érkezvén, a város gálában volt ezernyi zászlóval s minden ablakról kiakasztott függönyökkel s takarókkal. Midőn a fogadókapuba fordulnánk, két együtt álló ember közül egyik azt mondja a másiknak rám mutatva: »Cavour«. Megrázom fejemet tagadás jeléül. Erre felcsillámlik szemében az eltalálás szikrája, nekidühöngve kiáltja el magát: Kossuth! Kossuth! Evviva Kossuth! s mikorra a kaputól a grádicsig értünk, már százanként volt a tömeg körültem éppoly enthusiasmussal le a ruha- s kézcsókig, mint Piacenzában sat., sat. ——lakásom előtt tisztelet őrség (National Gard) van felállítva — a tartomány kormányzója egy loge-t bocsátott rendelkezésemre; nem mentem, nehogy vadászni láttassam a popularitást — —
Szóval, ha a simpathia megmenthetné szegény hazámat — mentve volna; de a nép csak szeretni tud, sorsa magának is más kezekben van, úgy a mienk is, de akármi lesz belőle, nem állok el feltételeimtől, vagy francia hadsereg magyar honba, vagy én vissza az exiliumba.
